2016. január 15., péntek

Jobb későn

Valahol a legelején kellene kezdeni, de ki tudja, hol van az...meg mikor volt.
Mikor kiderült, hogy úton van Ketteske, bejelentést tettünk a szüleinknek: egyrészt bővül a család, másrészt helyszínt váltunk. Vagyis kell egy ház. Szép és jó a lift nélküli panel negyedik emeletén lakni 55 négyzetméteren, de mi úgy döntöttünk, ezt az állítást bizonyítsa más. Nekünk inkább udvar kell, meg kutya, meg fű, meg fa...
Így hát eladtuk a lakást a fejünk felől. Ezzel párhuzamosan persze kerestük az IGAZIT, ami lehetetlen paraméterekkel rendelkezett: legyen a városban, ne legyen kicsi, ne legyen túl nagy a ház, a telek viszont de.
Ott tartottunk, hogy 3 hónapunk volt kiköltözni, de nem volt hova menni. Én már lépten-nyomon beleképzeltem magunkat a két gyerekkel a legkoszlottabb putriba is, gondolom a növekvő kis albérlőm miatt, de egyik nagyobb pénznyelő volt, mint a másik. Végül kompromisszumra jutottunk: városon kívül kezdtünk nézelődni, mivel egy esélyes maradt, egy központi ház zsebkendőnyi telekkel, rémes tetővel, sok munkával. És akkor egy napsütéses nyári napon megérkeztünk a hegyre... Már a képek alapján beleszerettem a házba, boldog-boldogtalannak mutogattam az ingatlanadatlapot. Amikor pedig beléptünk a nyikorgó kapun, lehúztam a homlokomról a napszemüveget, hogy ne lássa a férjem meg az ingatlanos, hogy bőgök. Úgy nehéz alkudni.
A zöld ház a verandával, a rózsalugassal, vendégházzal, kerekes kúttal, vályog épületekkel - köztük egy hatalmas, hangulatos pajtával - azonnal elvarázsolt. Az udvaron állva megfordultam a kapu felé, és a kilátástól a lélegzetem is elállt. Belül gyönyörű fenyő bútorok, egybe nyíló szobák, vicces megoldások, látszik, hogy házibarkács... Beleszerettem, menthetetlenül. Mikor az ingatlanos azt mondta, nem engednek az árból, nagyon magamba zuhantam. Hatalmas a telek, rengeteg lenne vele a gond, ehhez képest pedig túl magas az ára.
Elkezdtem elengedni szépen. Közben a saját ingatlanosunk előrukkolt egy új ajánlattal. Szuper cuki ház, pont elég, szépen felújítva, nag telekkel, városon belül. Egy bibi van: zártkert, sok papírmunka , átminősítések, stb. De tetszik, belevágunk. Hosszú értékes hetek telnek el, mire kiderül: nem lesz belőle semmi. Megint magunk alatt, mindjárt itt a gyerek, nekünk meg nincs hol laknunk lassan.
Aztan valami sorsszerű véletlen következtében felhívott az ingatlanos, hogy lenne még egy ház. Nagy telek, parasztház, vendégház, pajta, panoráma... Ez volt AZ a ház, csak most ő árulta, kicsit olcsóbban. Kis rágódás után úgy döntöttünk, megnézzük újra. Még mindig szép, Férjnek is jobban tetszik. Ajánlatot teszünk. Egyéb unalmas részletektől megkímélek mindenkit. A hitelbírálati kérelmet már elfolyt magzatvízzel írom alá egy szeptemberi hajnalon, az új jövevényt még a kislakásba visszük haza, hamarosan anyáméknál dekkolunk matracokon, és iszonyú hosszúnak tűnő hetekkel később ugyanolyan viharos hirtelenséggel költözünk be, ahogy 4 évvel azelőtt a kislakásba.
A kezdetek kezdetén mindenféle felújítási és átalakítási munkákat terveztünk, de ennek mind a pénztárcánk, mind a toleranciának gátat vetett: egyedüli változtatásként a laminált padlót és a helyiségek újragondolását említeném: konyha maradt konyha és bejárta, hálóból lett nappali, előszobából háló, nappaliból gyerekszoba. 
A tervekről külön írok majd, addig is itt vannak az ingatlanos képei. A házat kb. ugyanígy vettük át, minden bútorral, szerszámmal, szöggel, szeméttel.
















2015. október 4., vasárnap

A barátom

Van egy barátom. Időnként emlékeztet arra, amit egyszer, vagy százszor mondtam... Hogy mi az, amit igazán szeretnék, amire vágyom még az életben... És én csak halogatom, halogatom, nem fogok bele. Van jó kifogásom, itt a családom, férj, két egész gyerek, háztartás (amit az uram szerint nem vezetek,de ez egy másik témájú bejegyzés gerince lesz majd egyszer, amikor sértődöttségemben idepötyögöm a sérelmeimet❤️)... Kialvatlan vagyok, állandóan tejfoltos a ruhám, valaki folyton sír, a  hátam beszakad, a karomban izomláz. Így szép az élet, zajlik, megy az útján, nem kívánnék más irányt. Csak ez a halogatott kis ügy van itt a sarokban...
Talán nem a mai nap a legmegfelelőbb arra, hogy belefogjak újra, de úgy gondoltam, hogy ha ma képes vagyok ezt megírni, akkor talán majd holnap meg azután is menni fog.
Mindenekelőtt kéne valami gerinc ennek... Ez pedig a vadonatúj életformánk kialakítása és annak megörökítése lesz.
Ha Tata vidéki kisváros traktorokkal a főúton, disznószarszaggal a levegőben, kakassal a városközponti lakásunkkal szemben... Akkor Dunaszentmiklós nem tudom, mi... Az már kurvára vidék. Igazi pici falu, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent, minden házhoz van egy szántóföld méretű telek... Ez lesz nekünk a mennyország. De a gyerekeinknek legalábbis biztosan. Nekünk nehéz lesz. Sok lesz a munka a házzal, még több az iszonyú méretű ranccsal. De hiszek magunkban, és úgy képzelem, hogy okosan hasznosítjuk majd ezeket az adottságokat, és egy teljesen új életformát teszünk magunkévá. Azt a vidékieset☺️ 
Én őszintén vágyom állatokra, saját terményekre... És nagyon remélem, hogy azzal, hogy belátom, mennyire nehéz munka is lesz ezt elérni, már félúton járunk a megvalósulásához, mert nem kislányos álmokat dédelgetek hülyén, hanem valódi elképzeléseim vannak.
Na. Elég az unalmas szófosásból, akkor kell ennyi rizsa, ha van is miről írnom.