Van egy barátom. Időnként emlékeztet arra, amit egyszer, vagy százszor mondtam... Hogy mi az, amit igazán szeretnék, amire vágyom még az életben... És én csak halogatom, halogatom, nem fogok bele. Van jó kifogásom, itt a családom, férj, két egész gyerek, háztartás (amit az uram szerint nem vezetek,de ez egy másik témájú bejegyzés gerince lesz majd egyszer, amikor sértődöttségemben idepötyögöm a sérelmeimet❤️)... Kialvatlan vagyok, állandóan tejfoltos a ruhám, valaki folyton sír, a hátam beszakad, a karomban izomláz. Így szép az élet, zajlik, megy az útján, nem kívánnék más irányt. Csak ez a halogatott kis ügy van itt a sarokban...
Talán nem a mai nap a legmegfelelőbb arra, hogy belefogjak újra, de úgy gondoltam, hogy ha ma képes vagyok ezt megírni, akkor talán majd holnap meg azután is menni fog.
Mindenekelőtt kéne valami gerinc ennek... Ez pedig a vadonatúj életformánk kialakítása és annak megörökítése lesz.
Ha Tata vidéki kisváros traktorokkal a főúton, disznószarszaggal a levegőben, kakassal a városközponti lakásunkkal szemben... Akkor Dunaszentmiklós nem tudom, mi... Az már kurvára vidék. Igazi pici falu, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent, minden házhoz van egy szántóföld méretű telek... Ez lesz nekünk a mennyország. De a gyerekeinknek legalábbis biztosan. Nekünk nehéz lesz. Sok lesz a munka a házzal, még több az iszonyú méretű ranccsal. De hiszek magunkban, és úgy képzelem, hogy okosan hasznosítjuk majd ezeket az adottságokat, és egy teljesen új életformát teszünk magunkévá. Azt a vidékieset☺️
Én őszintén vágyom állatokra, saját terményekre... És nagyon remélem, hogy azzal, hogy belátom, mennyire nehéz munka is lesz ezt elérni, már félúton járunk a megvalósulásához, mert nem kislányos álmokat dédelgetek hülyén, hanem valódi elképzeléseim vannak.
Na. Elég az unalmas szófosásból, akkor kell ennyi rizsa, ha van is miről írnom.
