Valahol a legelején kellene kezdeni, de ki tudja, hol van az...meg mikor volt.
Mikor kiderült, hogy úton van Ketteske, bejelentést tettünk a szüleinknek: egyrészt bővül a család, másrészt helyszínt váltunk. Vagyis kell egy ház. Szép és jó a lift nélküli panel negyedik emeletén lakni 55 négyzetméteren, de mi úgy döntöttünk, ezt az állítást bizonyítsa más. Nekünk inkább udvar kell, meg kutya, meg fű, meg fa...
Így hát eladtuk a lakást a fejünk felől. Ezzel párhuzamosan persze kerestük az IGAZIT, ami lehetetlen paraméterekkel rendelkezett: legyen a városban, ne legyen kicsi, ne legyen túl nagy a ház, a telek viszont de.
Ott tartottunk, hogy 3 hónapunk volt kiköltözni, de nem volt hova menni. Én már lépten-nyomon beleképzeltem magunkat a két gyerekkel a legkoszlottabb putriba is, gondolom a növekvő kis albérlőm miatt, de egyik nagyobb pénznyelő volt, mint a másik. Végül kompromisszumra jutottunk: városon kívül kezdtünk nézelődni, mivel egy esélyes maradt, egy központi ház zsebkendőnyi telekkel, rémes tetővel, sok munkával. És akkor egy napsütéses nyári napon megérkeztünk a hegyre... Már a képek alapján beleszerettem a házba, boldog-boldogtalannak mutogattam az ingatlanadatlapot. Amikor pedig beléptünk a nyikorgó kapun, lehúztam a homlokomról a napszemüveget, hogy ne lássa a férjem meg az ingatlanos, hogy bőgök. Úgy nehéz alkudni.
A zöld ház a verandával, a rózsalugassal, vendégházzal, kerekes kúttal, vályog épületekkel - köztük egy hatalmas, hangulatos pajtával - azonnal elvarázsolt. Az udvaron állva megfordultam a kapu felé, és a kilátástól a lélegzetem is elállt. Belül gyönyörű fenyő bútorok, egybe nyíló szobák, vicces megoldások, látszik, hogy házibarkács... Beleszerettem, menthetetlenül. Mikor az ingatlanos azt mondta, nem engednek az árból, nagyon magamba zuhantam. Hatalmas a telek, rengeteg lenne vele a gond, ehhez képest pedig túl magas az ára.
Elkezdtem elengedni szépen. Közben a saját ingatlanosunk előrukkolt egy új ajánlattal. Szuper cuki ház, pont elég, szépen felújítva, nag telekkel, városon belül. Egy bibi van: zártkert, sok papírmunka , átminősítések, stb. De tetszik, belevágunk. Hosszú értékes hetek telnek el, mire kiderül: nem lesz belőle semmi. Megint magunk alatt, mindjárt itt a gyerek, nekünk meg nincs hol laknunk lassan.
Aztan valami sorsszerű véletlen következtében felhívott az ingatlanos, hogy lenne még egy ház. Nagy telek, parasztház, vendégház, pajta, panoráma... Ez volt AZ a ház, csak most ő árulta, kicsit olcsóbban. Kis rágódás után úgy döntöttünk, megnézzük újra. Még mindig szép, Férjnek is jobban tetszik. Ajánlatot teszünk. Egyéb unalmas részletektől megkímélek mindenkit. A hitelbírálati kérelmet már elfolyt magzatvízzel írom alá egy szeptemberi hajnalon, az új jövevényt még a kislakásba visszük haza, hamarosan anyáméknál dekkolunk matracokon, és iszonyú hosszúnak tűnő hetekkel később ugyanolyan viharos hirtelenséggel költözünk be, ahogy 4 évvel azelőtt a kislakásba.
A kezdetek kezdetén mindenféle felújítási és átalakítási munkákat terveztünk, de ennek mind a pénztárcánk, mind a toleranciának gátat vetett: egyedüli változtatásként a laminált padlót és a helyiségek újragondolását említeném: konyha maradt konyha és bejárta, hálóból lett nappali, előszobából háló, nappaliból gyerekszoba.
A tervekről külön írok majd, addig is itt vannak az ingatlanos képei. A házat kb. ugyanígy vettük át, minden bútorral, szerszámmal, szöggel, szeméttel.
